Legyen a közpark tényleg mindenkié!

A sérült gyermek is szeret játszani

„Gyere ki a zöldbe!” – hangzik el az Apostol együttes Okosabban kéne élni c. dalában, és kiáltom én is, mert a természetben lenni, annak illatait érezni, színeit látni, hangjait hallani és szépségeit felfedezni a kezdetektől fogva emberi szükségletünk. Tudományosan (is) bizonyított tény, hogy azok az emberek, akik több időt töltenek a természetben, erdőkben, ún. minőségi zöldben, évekkel tovább és boldogabban élnek a természetet figyelmen kívül hagyó társaiknál. Valamikor az erdő, a rét, a tó, folyó volt az otthonunk, ezek szolgálták a megélhetésünket, menedéket, élelmet adtak. A természeti táj a szépséget
testesítette/testesíti meg1. Amikor kint vagyunk, visszaköszön ez az otthon érzés, a nyugalom, távol marad a zaj, a rohanás, az idegeskedés, mely mindennapi életünket teljesen átszövi. Mindemellett a természet számtalan csodát, újdonságot, kihívást rejt magában, és mindig rendelkezésünkre áll, ha vigyázunk rá.
Ma a városi embernek a városi dzsungel jut, mely azonban igen messze áll a természetestől. Ezért mindig nagy örömmel fogadjuk, ha valahol szorítanak helyet, áldoznak pénzt és energiát közpark létrehozására. A közparkok a városok oázisai, és a poszt-modern társadalmakban az emberek a városi zöldterületeket azonosítják a természettel. Ezek a zöld terek formálják az emberek környezethez való viszonyát. Számtalan oknál fogva a mentális
vagy testi fogyatékossággal élők ki vannak zárva a társadalmi életből. Igazából a társadalom nem integrálja őket, ugyanakkor speciális szükségleteikkel együtt részét képezik annak. A kívánatos az lenne, hogy az emberek fogyatékosságaikkal együtt természetes módon legyenek jelen közöttünk. Annál is inkább, mert a statisztikák, hivatalos adatok szerint egyre többen lesznek a segítségre szorulók, és másoktól függők közöttünk. Öregedő társadalomban élünk, egyre fiatalabban betegszünk meg szív és érrendszeri, mozgásszervi bajokban. A környezetszennyezés, és a stresszes életmód igen jelentős terheket ró az ép emberekre, illetve a fogyatékosokra, akik eleve hátrányokkal küszködnek.

A fogyatékkal élők kevéssé részesülnek a zöld terek nyújtotta pozitívumokból ép társaikhoz viszonyítva, mert:
– Az infrastruktúra nem alkalmas a fogyatékkal élők igényeinek kielégítésére is (pl.: keskeny a gyalogút, csak lépcsőn lehet közlekedni, magasak a padkák…)
– A fogyatékkal élők számára létrehozott támogató megoldások gyakran elszeparálják a használót ép társaitól, ezzel elősegítik a stigmatizálást.(pl.: a közparkba külön „bejáraton” juthatnak be a kerekesszékesek)
– A közlekedési nehézségek, a megfelelő személyi segítség hiánya inkább arra ösztönzi a fogyatékkal élőt, hogy maradjon otthon.

Az Egyetemes tervezés elveinek betartása természet közeli környezetben talán még nehezebb, mint épített környezetben, hisz azon kívül, hogy az egyetemes igények kielégítésére törekszünk, mindezt úgy kell megtennünk, hogy a „folyamatosan változó (!) természet érdekei se sérüljenek”.

Mielőtt nekilátunk bármilyen közhasználatú városi szabad tér tervezésének (legyen az közpark, sétány, egyéb rendezésre váró terület), el kell sajátítanunk az inklúzív, avagy egyetemes tervezés lényegét, amely nem más, mint egy olyan tervezési stratégia, amely végeredményeként olyan terek jönnek létre, amelyek különleges tervezési megoldások és adaptáció nélkül biztosítják a lehető legtöbb ember számára a legteljesebb és legönállóbb használhatóságot. Ez tehát nem akadálymentesítés, hanem az akadályok megelőzésére, a prevencióra koncentrál. Ma hazánkban akadálymentesítések folynak2, az elrontott
megoldásokat igyekszünk áthidalni.
Amikor azonban új közhasználatú létesítményt tervezünk, akkor azt már az egyetemesség jegyében kell elvégezni. Az kell, hogy legyen a kiindulópontunk, hogy nagyon sokféle felhasználó igényeit kell kielégítenünk a tervünkkel, és az ennek alapján kivitelezendő parkkal, épülettel. E szemléletmód elsajátításának szükségességéről, azaz az egyetemes tervezés alapelveinek az épített környezet alakításával foglalkozó valamennyi szakma képzési tervébe való bevezetéséről szól a portugáliai Tomariban jóváhagyott, ResAP(2001)1. sz. határozat. Az EU-ban érvényes határozat alapja: minden személynek, köztük a
fogyatékossággal élőknek is, joga van teljes mértékben részt venni a közösség életében.
Tulajdonképpen az eddigi tervezési metodikát rugalmasabbá és több szereplőssé kell tennünk, illetve bármely települési zöldfelület tervezése esetén még inkább egy rendszerben kell gondolkodnunk, amely rendszer nem csak a zöldfelületi hálózatot, illetve a település „zöldhálózat-fejlesztési” stratégiáját jelenti, hanem minden kapcsolódó egyéb stratégiát és akciótervet is, azoknak szociális, gazdasági és társadalmi vetületeivel együtt. Örvendetes, hogy hazánkban már vannak tervezőcsoportok, akik az érintetteket (lakosságot) igyekeznek bevonni a tervezés folyamatába. Amennyiben érvényesülne az akadályok megelőzésére való törekvés is, minőségi javulást érhetnénk el a zöldfelületek hozzáférhetőségében, amely össztársadalmi érdek.

Veszprém, 2014. február 18.

Sándor Anita
Tájépítészmérnök, Rehabilitációs szakmérnök

Vélemény, hozzászólás?